Fotó: Dmitry Nikolaev/Shutterstock.com
A bohém német és az amerikai csodapók:

A bohém német és az amerikai csodapók:

A világ két legnagyobb műkincshamisítója

Egyikük pénzt akart, a másik odafigyelést és elismerést. Egyikük nagyvilági, bohém figura, a másik egy csigaházába visszahúzódó, magányos ember. Egy dologban mégis megegyeznek: ők a jelenkor legnagyobb hamisítói, akik szakemberek ezreit tették lóvá, és még a lebukással sem jártak rosszul, mivel így ismertté váltak, és immár legálisan teszik azt, amihez a legjobban értenek: festenek. Vincze Barbara írása

Képeik a legnagyobb múzeumokban lógnak, miközben évekig senki sem sejtette, hogy ők az alkotók. A dicsőség tehát nem motiválta őket. De akkor mi? A pénz? Egyiküket mindenképp, a másik hamisítónál bonyolultabb a válasz. Kezdjük hát az egyszerűbbel!

Wolfgang Beltracchi: hippiből milliomos

Wolfgang Beltracchi a második világháború utáni német történelem legnagyobb hamisítója. Zsenialitása elsősorban abban rejlik, hogy rájött, mivel ejtheti át a műkincs-kereskedelem valamennyi szereplőjét. Hamisítóként szinte csak olyan modern művekre koncentrált, melyek eltűntek a második világháború zűrzavarában, ám maradt róluk némi írásos emlék. De csakis az; fotó, másolat vagy részletes leírás nem. Egyszerűen elképzelte, milyenek lehettek a képek, majd megfestette azokat, a galériák pedig kapva-kaptak a megkerült műtárgyon. Így lett belőle előbb milliomos, aztán börtönlakó. A 64 éves Beltracchi a hetvenes években még meggyőződéses hippi volt: utazások kommunákról kommunákra, ópium- és LSD-partik, sex&drugs&rock&roll, aszfaltrajzolás, Barcelona, Amszterdam és még több utazás. Egy templomi festő és restaurátor legkisebb fiaként korán megmutatkozott festés iránti vonzalma, a hetvenes évektől pedig már ismert szerzők stílusában hamisított: Max Ernst, Fernand Léger, Heinrich Campendonk, André Derain, Max Pechstein. Kezdetben elveszett eredeti példányok fotói után festett, később ismert képekből kiindulva szabadon alkotott. Használt kereteket és korhű vásznakat szerzett be, eltávolította róluk a festéket, a képek hátoldalára általa kitalált galériák hitelesítő papírjait ragasztotta, és már csak annyi kellett a sikerhez, hogy elhitesse a világgal, hogy a képek két, természetesen szintén nem létező gyűjteményből származnak. Mindezzel gyűjtőket, galériásokat, értékbecslőket és múzeumokat tett lóvá. Bő három évtized alatt körülbelül ötven festő bőrébe bújt. Nem fáradozott azon, hogy értékesítse festményeit, megtették ezt helyette mások. Képeit adták-vették a galériák és a legnagyobb aukciós házak, mint amilyen a Christie’s vagy a Sotheby’s. Az ő hitelességükben senki sem kételkedett, Beltracchi ölébe pedig dőlt a pénz. Szerette a luxust: freiburgi medencés villája mellé vett egy délfranciaországi kastélyt is, itt készítette hamisítványai többségét. Cinkostársa felesége volt, gyerekei előtt viszont igyekezett eltitkolni, mivel keresi a kenyerét. Apa fest, eladja a képeit, mi pedig ebből nagyon jól élünk – gyerekei nagyjából ennyit láttak.

Tudta, hogy egyszer le fog bukni

A legtöbb Beltracchi-hamisítvány a francia kastély műtermében készült. Több riportműsorban elmondta és később egy remek dokumentumfilmben is bemutatta, hogy nem vett igénybe technikai segítséget, például a hamisítók legnagyobb kedvence, projektora sem volt. Bármekkora is volt az önbizalma, tudta, hogy egyszer le fog bukni. Nem volt mindenben elég körültekintő: bár ügyelt arra, hogy a vászon és a keretek régiek legyenek, de előfordult, hogy két különböző festő művét egyazon fából készült keretre festette. Végül mégsem ez okozta bukását, hanem az, hogy 2008-ban egy galériatulajdonosnak – aki nem mellesleg művészettörténész is – gyanússá vált az egyik festmény hátoldalán látható galériahitelesítő papír. Egy másik lóvá tett galériás is gyanakodni kezdett, aki nem hagyta annyiban a dolgot; magánnyomozót fogadott, aki kiderítette, hogy a gyűjtemény, amire Beltracchi rendre hivatkozik, nem létezett sosem. 2010-ben nyomozás indult ellene, majd bírósági ügy lett a dologból, és a hippiből lett gyűjtőt 2011-ben hat évre ítélték. Beltracchi jelenleg börtönben ül, felesége, Helene négy évet kapott. Nyereségüket az ügyészség 16 millió euróra, a hamisítványok miatt keletkezett kárt pedig 34 millió euróra becsülte. Beltracchit tizennégy kép miatt ítélték el, valójában pályafutása alatt több ezer hamis képpel gazdagíthatta a műkincspiacot. És vajon most bűnbánó rabként pergeti börtönnapjait? Szó sincs róla. Erkölcsileg továbbra sem lát semmi kivetnivalót abban, amit tett. Ezt már börtönbe vonulásakor leszögezte a Spiegel című hetilapnak, amikor arról faggatták, hogy korruptnak tartja-e a műkincspiacot. „Nem korruptabb, mint én és erre elég hamar rájöttem” – jelentette ki. A bezártság nem törte meg, különösen, mert a tartományi szabályok szerint kijárhat dolgozni a börtönből, így nap mint nap találkozhat feleségével, akivel együtt természetesen fest. Ezúttal saját nevével szignózott képeket, amiket jó pénzért ad el részben azoknak, akiket korábban megkárosított: gyűjtőknek és tehetős magánembereknek.

mikhail_zahranichnyshutterstock

Fotó: Mikhail Zahranichny / Shutterstock.com

Mark Landis: az önjelölt filantróp

Beltracchihoz hasonlóan nagy port kavart pár évvel ezelőtt Mark Landis esete, aki az Atlanti-óceán másik oldalán, egy álmos Mississippi állambeli kisvárosban éldegélt évtizedekig teljesen észrevétlenül. Pedig ifjúkorától kezdve különleges képességek vannak a birtokában, pillanatok alatt meg tudná festeni például a Mona Lisa tökéletes mását – ahogy azt állítják róla weboldalán barátai. Ám Landis évtizedekig mégsem arra használta ezt az adottságát, hogy fényűző életet éljen. Nála a hamisítás indítékai jóval bonyolultabbak, mint német kollégájánál.

A megértéshez a jelenleg hatvanéves Landis gyerekkorában érdemes kicsit szétnézni. Apja a haditengerészetnél magas rangú tiszt, anyja bájos nő volt. Az apát állandóan áthelyezték, a család rengeteget utazott, Európában is több helyen élt. Bárhol jártak, apa és fia kedvelt szórakozása volt, hogy amíg az anya vásárolgatott, ők múzeumokat látogattak. Esténként a szülők gyakran jártak szórakozni, a kis Landist ilyenkor gyakran hagyták bébiszitterekre. Landis azzal ütötte el unalmát, hogy múzeumi katalógusokat másolgatott. Aztán amikor tizenhét éves korában édesapja meghalt, Landis összeroppant, és másfél évet egy pszichiátrián töltött. Több más betegség mellett skizofréniát állapítottak meg nála, különböző mentális betegségei miatt a mai napig rendszeres orvosi kezelés alatt áll. Próbálkozott különböző művészeti iskolákkal, tanult egyebek mellett fényképészetet, dolgozott sérült festmények felújításán is, de sem tanulmányait nem fejezte be sehol, sem pedig munkahelyein nem tudott megmaradni. Jól ismerte viszont a művészettörténetet, és biztos kézzel, villámgyorsan másolt le bármilyen képet; így szép lassan képek másolása és azok elajándékozása töltötte ki a mindennapjait. Bő három évtizeden át másolta ismert művészek műveit – a barokk szentképektől Picassón át a Snoopyt jegyző Charles Schulzig – és adományozta félszáz amerikai múzeumnak. Álneveket használt, előszeretettel adta ki magát jómódú gyűjtőnek vagy jezsuita papnak; és nemcsak világi, egyházi intézményeknek is adakozott. Száznál több hamisítványával közel félszáz amerikai múzeumot tett lóvá, cserébe pedig legfeljebb csak annyit kért, hogy mutassák meg neki, hova kerül majd a képe.

festekFotó: so flow / unsplash.com

Megdöbbentően egyszerű munkamódszer

Tudatosan választotta a kisebb múzeumokat, amelyeknek nincsenek drága eszközeik, ne adj’ isten laboratóriumuk a hamisítványok kiszűrésére. A szakemberek pedig kapva kaptak az értékes adományon, és melegen fogadták a szerény, kissé fura, de mindenképpen nagylelkű figurát. Minden részletre persze Landis figyelme sem terjedt ki, sőt, tulajdonképpen elég hanyag volt: előfordult, hogy hat példányban készítette el ugyanazt a képet, amit aztán különböző múzeumoknak ajándékozott. Német kollégájához hasonlóan ő sem finomította tökélyre technikáját, még csak egy normális íróasztalt sem szerzett be: az ágya fölé görnyedve dolgozott. De ez még hagyján. Leginkább munkamódszere zavarba ejtő: lefénymásolta a képek fotóit, falemezekre ragasztotta, majd ezt dolgozta át ceruzával. A másik bevett módszere az volt, hogy katalógusképre fektetett egy lapot, amit egyik kezével másodpercenként fellibbentett, a másikkal gyorsan másolta a képet. Ennyi. Sokat elárul a művészet iránti tiszteletéről, vagy ha úgy vesszük tehetségéről, hogy munka közben régi filmeket vetítő tévécsatornát nézett.

Az pedig a múzeumok éberségéről beszédes tény, hogy még csak nem is egyszerű technikája buktatta le, hanem a duplikálás iránti vonzalma. Egy gyűjteményi irattáros ugyanis kiszúrta, hogy több múzeumban lóg ugyanaz a Landisadományból származó kép. A férfi magánnyomozásba kezdett, az ügy megszállottjává vált, múzeumok tucatjait riadóztatta, felvilágosító blogot indított – és szinte életcéljává tette, hogy megállítsa Landist. Ez tulajdonképpen sikerült is neki. Értesítette a sajtót, és ha még az első újságcikkek után nem is, a sokadik után Landis felhagyott tevékenységével. Megbüntetni nem lehet, hiszen képeiért soha senkitől nem kért pénzt. Így börtönbe sem került, viszont ismertté vált, egész kis rajongótábora alakult ki. Wikipedia-oldala mostanra van olyan terjedelmes, mint egy közepes rocksztáré. Így tulajdonképpen elérte, amire vélhetően mindig is vágyott: odafigyelést és valamiféle elismerést.

És mit csinál most? Egyrészt egy róla szóló utazó kiállítást kísér, másrészt legálisan fest. A barátai által üzemeltetett weboldalra bárki feltöltheti fotóját, amit aztán Landis a megrendelő által kiválasztott technikával készít el. És továbbra is jótékonykodik, immár ezt is legálisan, egy mentális betegeket támogató szervezetnek. Azt viszont utálja, ha művésznek hívják.

Kapcsolódó cikkek