Az aranycsótánytól a felfújható szoborig – Múzeumok meghekkelve

Az aranycsótánytól a felfújható szoborig – Múzeumok meghekkelve

Arannyal futtatott csótányokat csempészett a világ legnagyobb múzeumaiba a Louvre-tól a Vatikánig pár fős csapatával. Akcióit olyan körültekintően tervezte meg, mint az Ocean’s eleven című film rablói. Kiss Miklóssal két évvel az akciósorozat után beszélgetett Vincze Barbara a teremőrök kijátszhatóságáról, önbrandelésről, kapzsiságról, a vonalkódok sziszifuszi hamisításáról és sok más izgalmas dologról.

 

Hogy jutott eszedbe ez a hajmeresztő és egyben zseniális ötlet?
Mindig el szoktam mondani, hogy az egész egy olyan beszélgetésből indult, amikor arról töprengtünk, hogyan lehet ma valaki sikeres vagy ismert művész a világban. Nyilván sok pénz kell hozzá, ha viszont az nincs, akkor valami olyan idióta dolgot kell kitalálni, ami nagy médiavisszhangot kelt. Az is fontos, hogy próbáld valahogy megkeresni a megfelelő közeget, illetve megpróbáld belelapátolni a művedet egy éppen aktuálisan a világban folyó diskurzusba, ha nem tudod, akkor sincs semmi baj, csak akkor nem gondolom, hogy kortárs alkotó vagy.
Merész kijelentés szerinted, hogy a becsempészés divatossá vált a kortárs művészetben?
Szerintem ez korábban kezdődött: Marcel Duchamp vécécsészéje egy fontos előzmény, miután becsempészte a Független Művészek Társasága által szervezett 1917-es kiállításra. Utána a művészeknek sok ilyen játéka volt. Banksy lett ezzel világszerte sikeres, és tény, hogy ő trendet csinált belőle, miután patkányát és képét múzeumokba csempészte be, de ez lecsengett azóta.
Nem sokkal Banksy után jelentél meg te is az aranycsótányaiddal.
Igen, tudatosan reagáltam rá. Azt próbáltam kifigurázni, hogy ő értéktelen tárgyat csempészett múzeumokba, miközben engem az érdekelt, hogy mi van, ha reálértékű tárgyat csempészünk. Az első ötletem az volt, hogy fogok egy aranytömböt és úgy, ahogy van, berakom valahova. Csak nyilván se pénzem, se eszközöm nem volt, hogy fölhajtsak egyet. Ez lett volna a prózai megfogalmazás, ami helyett végül lett egy lírai megfogalmazás.
A csempészéseid nagy előkészületeket igényeltek, kisebb csoport segített, ki voltak osztva a feladatok. Az adrenalin és az izgalom mellett mi volt ebben vonzó neked, művészként, és mi vonzotta a segítő laikus barátaidat?
A barátaim kicsit másképp viszonyultak hozzá, mert ők nem vettek részt az alkotásban; bár volt köztük egy képzőművész. Érdekes egyébként, hogy mennyire formálta át az akció őket: aki kevésbé foglalkozott képzőművészettel, elkezdett érdeklődni, már csak azért is, mert amikor elmentünk egy múzeumba, biztos, hogy végigjártuk az egészet. Megismerkedtek egy csomó művészeti alkotással és az akciónk említett előzményeivel is.
CSÓTÁNYJELVÉNY VÍGASZÁGON
Sőt, egy ideig a múzeumokban maradtatok megfigyelni, mi történik a csótányokkal.
Érdekes, hogy hozzáérni sehol sem mertek a látogatók, tehát beigazolódott, amit feltételeztünk: amint a csótány bekerült a múzeumba, egyfajta szentséggé vált. Tudomásunk szerint sehonnan nem lopták el, pedig egyszerű lett volna felkapni egyet.
A londoni Saatchiban a személyzet észrevette és eltávolította, de csak az akciótok után.
Igen, ott éppen teremőrváltás volt, és az a szokás, hogy végigvesznek minden alkotást. A Pompidouban pedig kikapott a teremőr, mert direkt egy méterre tőle csináltuk az akciót, abból kiindulva, hogy minél közelebb állsz a teremőrhöz, annál valószínűtlenebb, hogy téged néz. Általában a távolabbi embereket szokták figyelni, mivel úgy gondolják, hogy a közvetlen környezetükben úgysem mernek csinálni semmit, abból indulnak ki, hogy a tekintélyük hat a környezetükre. Ők inkább azt figyelik, hogy ki ne vigyék és meg ne rongálják a kiállított tárgyakat. Mi meg ugye behoztuk azokat.
Annak a teremőrnek, akit nagyon leszidtak a Pompidouban, kárpótlásként a barátaimmal küldtem egy csótánykitűzőt, amit odaadtak neki, amikor kiment a főbejáraton. Mondták, hogy a művész küldi, aki fönt van. Nagyon megörült, megköszönte, mondta, hogy jópofa, de azért őt nagyon leszidták.
Az egész akciósorozat precízen kidolgozottnak tűnik. Egyszer az Ocean’s eleven csapatához hasonlítottad, és ez nem tűnik nagyon távolinak. Milyen apró részletekre kellett odafigyelnetek?
Minden látványelemnek egyeznie kellett az adott múzeum által használt elemekkel. A múzeumshopokban képeslapokat helyeztem el a csótányok fotójával – mindegyik hátuljának egyeznie kellett a többi képeslappal. Az ember csak akkor nem bukik le, ha a kamu pontosan olyan, mint a többi. A betűtípusoknak mindenhol azonosnak kellett lennie, ahogy a falakra elhelyezett kis infótáblák esetében is. Fontos volt a tábla anyaga, színe, mérete – igazodnia kellett a múzeumban lévő táblákhoz. Az akciók előtt teszteltem a ragasztót, nehogy letépje a tapétát vagy kárt tegyen a falban, végül az építészragasztó mellett döntöttem, mert az nem hagy foltot.
Még ott van a vonalkód is: a múzeumshopok mellett Londonban, a Topshopban is volt egy akciód – oda csótánykitűzőket csempésztél. Ekkor és a múzeumshopokba becsempészett termékeid esetében gondolom, fontos volt, hogy korábban egy nagyon hasonló termék vonalkódját szerezd meg.
Igen, ebben is voltak segítőim, akik a helyszínen megvették ezeket a tárgyakat, és elküldték postán vagy hazahozták. Ezeket beszkenneltem, és pontosan rámásoltam arra, amit később elhelyeztem az üzletekben. Grafikusként ismerem annyira a betűket, hogy legtöbbször felismertem a betűtípust és a számokat. Ahol pedig nem tudtam eltalálni a számot, ott pixelről pixelre pontosan körberajzoltam. Nagyon kellett ügyelnem, mert ha az ember kicsit vastagabbra húzza a vonalat, akkor a pénztárgép már nem ismeri fel a vonalkódot.
A múzeumi képeslapoknál nem szempont, de a Topshopnál nagyon gyorsan cserélődnek a termékek, ezért időben közel kellett lennem az akcióval ahhoz, amikor a mintát megvették, hogy még biztosan benne legyen az eredeti termék az üzlet rendszerében. Ezért a pontosság mellett a gyorsaság is fontos volt.
A SZOMSZÉDBAN MONA LISA
Volt olyan pillanat, amikor úgy gondoltátok, hogy túl messzire mentetek és megálltok?
A legelső helyszínen, a Tate Britainben annyira izgultunk, hogy csak a két kiállítóterem közti összekötő folyosóra mertük kitenni a csótányokat. Ott is voltak műalkotások, csak nem annyira érdekesek, mint a másik két teremben. Annyira be voltunk ijedve, hogy végigrohantuk az egészet, aztán mondtuk, hogy na, ezt megcsináltuk, de soha többet. Aztán bementünk a Tate Modernbe, és rájöttünk, hogy sokkal jobban őrzött, mint a Tate Britain. Szerencsére a tizenegy hely egyikén sem kaptak el minket.
A Louvre-ban készült videón látszik, hogy óriási tömegben helyezed fel a falra az információs táblát, alá pedig a csótányokat. Bizarr helyzet, valószínűtlennek tűnik, hogy valaki nem vesz észre.
Ráadásul mellettünk kettővel Leonardo Hermelines hölgye lóg, és szemben vagyunk a legjobban őrzött Mona Lisa-teremmel. Ott nyomon követtük, hogy reggel csináltuk az akciót és este még mindig ott voltak a csótányok.
A csótányok utóéletéről tudsz valamit?
Nem, és ezért mérges is vagyok, mert több magyar újságíróval és főszerkesztővel is felvettem a kapcsolatot, hogy mi lenne, ha felhívnátok a múzeumokat és megkérdeznétek, hogy mi lett velük. Végül senki nem vállalta.
Az akciótok melléktermékeként biztosan tanultatok valamit arról, mennyire kijátszható a múzeumok biztonsági rendszere.
Ha kifelé akarnánk vinni, az valószínűleg nehezebb lenne, de ebben is eltérőek a múzeumok. A Tate Modernben valószínűleg öt perc alatt elkapnának, a Louvre-ban még gyorsabban. Persze ott sem mindegy, melyik teremről van szó. Nagyon érdekes, hogy a kortárs műveket jóval kevésbé őrzik.
Az egyik legextrémebb helyszín a Vatikán volt.
Rómában két helyszínt csináltunk, a MAXXI-t (Modern Művészetek Múzeuma) és a Vatikánt. A Vatikánból előtte egy barátommal elküldettem egy képeslapot. Megkértem, hogy írja rá, mi mekkora, plusz e-mailen küldje át, milyenek az infótáblák. A Vatikán nagyon vicces volt: ahogy elindulsz, csak egyfelé tudsz menni, nem olyan, mint a klasszikus múzeumok. Ez a mi szempontunkból azért necces, mert túl sok ember megy mögötted egy nagyon keskeny folyosón, csomózott kötelek jelölik az útirányt, a teremőrök pedig folyamatosan hajtanak, hogy menj tovább.
A Sixtus-kápolna előtti termet választottam a csempészésre, mert ott vannak a huszadik századi művészek. Ráadásul abban a teremben sok a beugró rész, és csak ott lehetett a tömeggel szemben is közlekedni. Tudtam, hogy az összes beugrót egyszerre nem képes figyelni a teremőr. Találtam egy posztamenst, aminek a szélén volt a szobor, az egyik oldala pedig teljesen üres. Letettem a csótányokat, és itt nem ragasztanom kellett az információs kártyát, hanem csúsztatnom. Azt hittem, hogy befér majd az eredeti elé, de nem, mert véletlenül kitoltam, és beleesett a kezembe. Utána már nem mertem cselekedni, hanem zsebre raktam a kártyát és elmentem onnan. Csak ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy ha látott a kamera, egy perc alatt odajönnek hozzám, hogy ürítsem ki a zsebeimet. Úgyhogy amint elértük az első szuvenírshopot, kidobtam a kukába, aztán bepakoltam a szuvenírjeimet. A Vatikán másik szuvenírshopjában kezdtem el töprengeni, hogy milyen furcsa, hogy ott van a képeslapokon egy csomó pápa, mellettük meg a csótány – ez nem szentségtörés?
RAJONGÓ A SÖRCSAP MÖGÖTT
Az egész akcióra egyfajta self-branding részeként tekintettél. Utólag visszatekintve mit gondolsz erről?
Abszolút bejött. Két éve volt a Műcsarnok-kiállítás, valamivel utána bementem egy beülős helyre, ahol az egyik csapos felismert, hogy te nem az a srác vagy, aki a csótányokat csempészi? – mondom, de igen, – jó, akkor meghív engem egy sörre. Egyébként pedig nyilván szívesebben alkalmaz dizájnra egy cég, ha látja, hogy magamat is tudom futtatni. Nálam amúgy minden munkám egy újabb műalkotásomat készíti elő.
Mi lesz a következő?
Felfújható szobrokat szeretnék csinálni. Megfigyeltem, hogy minden klasszikus nagyváros tele van olyan szoborfülkével, ahonnan hiányoznak a szobrok. Arra gondoltam, milyen jó lenne ezekre az üres helyekre egy-egy felfújt szobor, ami kitölti az űrt, és amit az emberek arra használnak, amire akarnak. Ha másra nem, hazaviszik. Emellett most csinálok egy Just decoration című sorozatot, amiben arra próbálok rámutatni, hogy minden műalkotás tulajdonképpen csak dekoráció. A kérdésem az, hogy a műalkotás meddig tartja meg a saját szuverén műalkotás-mivoltát és mikortól válik valami mássá az emberek szemében. Ha valaki megvesz egy képet, két dolog történik vele: vagy értéktárggyá válik, azaz fizetőeszköz lesz – például beteszi a széfbe −, vagy dekoráció: úgy rakja be a szobájába, hogy passzoljon a bútoraival.
A kortárs művészet feladata szerintem az, hogy szórakoztasson. Szórakoztatáson nem azt értem, hogy megnevettet: az is szórakoztatás, ha drámai hangvételű a dolog, ami elgondolkodtat.
A hamísításról mit gondolsz?
Gyerekszinten én is hamisítottam. Kollégista voltam tíz évig, ami alatt annyi ebédjegyet hamisítottam, amit nem szégyelltem. A kajálás ugye akkoriban kulcsfontosságú volt, és az egyetemen tanultak nagyon hasznosak voltak az ebédjegy-hamisításhoz. A műalkotások esetében értem a logikát, hogy ez is egy piaci rés, hiszen sokan akarnak birtokolni eredeti műveket. Bűn nyilván, ha úgy hamisítasz, hogy anyagi hasznod származik belőle, de az egészen más, amikor nem. Én biztosan nem hamisítanék, már csak azért sem, mert szolgaian kell hozzáállni, ami unalmas. Nehéz is, mert minden kép esetében ki kell találnod a technológiát, hogy milyen volt a vászon alapozása, milyen volt a papír, öregíteni kell, stb.
Azt megtudtad, hogy a Műcsarnokban rendezett kiállítás után kinél landolt az egyetlen, valódi aranyból készült csótány, amit a tizenkétezer csótány között rejtettél el?
Három Képzőművészeti Egyetemre járó lány találta meg, és elég vicces a történet: a csótány aranytartalma grammszerűen 250 ezer forintnyi. Ők úgy gondolták, hogy ez azt jelenti, hogy 250 ezer forintot kapnak érte, ha beolvasztatják, és az aranydarabot beadják a zaciba. Az volt a tervük, hogy az ebből származó összeget nyári fesztiválokra költik.
Az egész nem volt véletlen, mert három napig keresték, fekve nézték meg az összes csótányt, és egyesével tapogatták végig. Egészen bent találták meg. Úgy tudták kiszedni, hogy egyikük betenyerelt, a másik kettő megfogta a lábát és betalicskázták középre. Végül mégsem olvasztották be, mert miután jelezték, hogy ők találták meg, kaptak tőlem egy szerződést, amit a Műcsarnokkal mint tanúval is aláírattam, miszerint minden piacra kerülő műalkotás esetében az újraeladás után az árból öt százalékban a művész részesül – így lett gazdag Damien Hirst. Így csak addig van teljesen ingyen a csótányuk, amíg náluk marad.
Amikor ez kiderült, rájöttek, hogy még több pénzt tudnának keresni vele, ha feldobják megvételre. A Műcsarnok ismert egy gyűjtőt, aki megvette volna, de ők addigra kapzsik lettek, és kevesellték, amit a gyűjtő ajánlott érte, inkább azt találták ki, hogy várnak pár évet, amíg én befutok, és akkor még többet fog érni. Arra azért még kell várni, viszont ez sok szempontból tanulságos történet.

Kapcsolódó cikkek