Fotó: Shutterstock.com
Biztonságpolitika a szép új világban

Biztonságpolitika a szép új világban

Az orosz hadsereg árnyékában

Mit jelent ma a biztonságpolitika Közép-Kelet-Európában, kell-e tartanunk az orosz légtérsértésektől, és mi köze Magyarországnak az afgán ópiumcsempészekhez? Wagner Péter biztonságpolitikai elemzőt Szemere Kinga és Martin-Kovács Miklós kérdezte.

wagner_peter (Copy)

Wagner Péter – Fotó: Benedek Zsuzsanna

Általában a válságok idején derül ki, hogy egy állam, szervezet vagy akár érdekszövetség mennyire van felkészülve az adott helyzet kezelésére. Mennyire jól felkészült és felszerelt Magyarország és Kelet-Európa biztonságpolitikai szempontból?

Minden országban, szervezetben folyik egyfajta biztonságpolitikai gondolkodás és tervezés. A NATO tagjaként látjuk, hogy a szervezet többi tagországa hogyan gondolkodik. A velünk szomszédos országok fenyegetettségi helyzete lényegében a miénkkel azonos, így jól látható, hogy térségünkben milyen veszélyekkel kell szembenéznünk. Ugyanakkor az anyagi, pénzügyi erőforrások eltérőek a régió országai között. A közép- és kelet-európai országokban szinte mindenhol alulfinanszírozott a védelempolitika. Lengyelország mellett kivételt képeznek a balti államok, ahol Oroszország miatt eltérő a veszélyérzet, így ők komolyabb forrásokat biztosítanak a védelempolitikára. Lengyelország – nemcsak az elmúlt évek kiváló gazdasági teljesítménye miatt – korábban is többet költött erre a célra. Jellemző kelet-európai szemléletmód volt idáig, hogy a honvédségre nem kell túl sokat költeni, hiszen nincs olyan veszélyforrás a közelünkben, mely erre okot adna. Nagyon érdekes, hogy a jelenlegi orosz fenyegetést mindenki rosszul mérte fel Nyugaton. Ebben ma már konszenzus van. Nemzeti szintű biztonsági és katonai stratégiát az egyes országok 5-10 évente készítenek, amelyet rendszeresen felülvizsgálnak és ha kell módosítanak. Az ebben meghatározott fenyegetéstípusok szerint alakítják a védelmi erőket. Ha megnézzük a magyar vagy akár a német, amerikai, brit stratégiai dokumentumokat, sehol nem találjuk a komoly orosz fenyegetésre vagy az ukrán konfliktusra utaló előrejelzéseket. A NATO most rendkívüli erőfeszítéseket tesz, hogy megszervezze az orosz fenyegetéssel szembeni hiteles ellenerőt.

A NATO-országok légterében és azok közelében demonstratív módon, azonosítatlanul tűnnek fel orosz vadászgépek. Mennyiben részei ezek a szokásos erőfitogtatásnak vagy ez egy új jelenség?

Ez egy abszolút új jelenség. Fontos megemlíteni, hogy a rendszerváltás után Oroszországban hatványozottabban jelentkezett a hadsereg alulfinanszírozásának problémája, mint Kelet-Európában. Amikor újra elkezdtek a haderőre költeni, nem láttuk világosan a következményeket. Hiába tudtuk a hírekből, hogy Oroszország rengeteget fordít védelmi erejének fejlesztésére, nem láttuk át a nagyságrendeket. Egy olyan hadseregről beszélünk, amely nemcsak hatalmas sor- és hivatásos állományt, hanem óriási haditechnikát is fenntart. Amikor a hadgyakorlatokon résztvevők száma nyolcvan-százezer főre növekedett, és egyre bátrabb gyakorlatokat láttunk, akkor a Nyugat már megtapasztalhatta az újfajta orosz védelempolitikai gondolkodást. Nem egy Putyin által elrendelt hadgyakorlat akár hivalkodásnak, sőt provokációnak is tekinthető. Amikor egy szibériai légideszant- dandárt Oroszország nyugati szélein dobnak le, az különleges logisztikai teljesítménynek számít. Amikor meg azt szimulálják – mint tették azt 2009-ben –, hogy atombombát dobnak Varsóra, az semmi jóval nem biztat. Az orosz vadászrepülőgépek és bombázók felbukkanása a balti légtérben, Portugália vagy éppen Venezuela partjainál, a világ távolabbi térségeiben való erősebb hadi jelenlét igényét is jelzi. Senki nem gondolta volna, hogy az orosz erők egyszer csak megjelennek a Krímben és Putyin felrúgja a határok sérthetetlenségét. Ez a fordulat a Nyugatot felkészületlenül érte.

Mit tudnak kezdeni a NATO-tagországok ezzel az újfajta orosz erőpolitikával?

Idáig ez az erőpolitika főleg szimbolikus erőtérben zajlott, ezért nyilvánvalóan a NATO reakciója is szimbolikus volt. A megnövekedett orosz aktivitásra és főleg az ukrajnai beavatkozásra a NATO állandó jelenléttel, és folyamatos védelmi tervezéssel válaszolt. A 2014-es, Walesben megrendezett NATO-csúcson szakpolitikai döntés született arról, hogy minden Oroszországgal határos országban létrehoznak egy úgynevezett „NATO Erők Integrációs Egysége” irodát, ahová a NATO munkatársakat küld. A csúcstalálkozó másik fontos döntése értelmében megkezdődött az a tervezési folyamat, amely arra irányul, hogyha egy adott országban gyorsan fel kell vonulnia a NATO-nak, akkor az milyen forgatókönyv alapján történjék. A NATO Reagáló Erőkön belül létrehoztak egy gyorsan indítható összhaderőnemi dandárt, amelynek a váratlan és meglepetésszerű katonai fenyegetések kezelése a feladata. Rögzítették, hogy 2015–2020 között a NATO visszatér a hidegháború alatti „nagygyakorlatos időszakához”. Fontos megemlíteni, hogy a szervezet folyamatosan szervez szemináriumokat, konferenciákat az oroszok hibrid, információs eszközöket bevető hadviselésével kapcsolatban. A NATO vezetése felszólította tagállamait, hogy saját nemzeti készenlétüket javítsák és növeljék a védelmi költségvetést.

Mit jelent az orosz kommunikációs hadviselés elleni harc?

Mindenekelőtt azt, hogy hogyan lehet felhívni a NATO-tagországok állampolgárainak a figyelmét arra, hogy Oroszország valós fenyegetést jelent. Az oroszok lépten-nyomon azon ügyeskednek, hogyan lehet csökkenteni a NATO legitimitását a NATO tagállamaiban. Azt sulykolják, hogy a NATO értelmetlen, agresszív, és az USA csupán eszközként használja imperialista céljai érdekében. Ezért most a NATO sokkal több energiát fordít tevékenysége bemutatására, céljai megismertetésére.

A közbeszédben elég keveset hallani arról, hogy 1996 óta létezik Közép-Ázsiában egy olyan szövetség, amelynek hivatalos nyelve a kínai és az orosz. Ez mekkora súlyt képvisel a globális erőtérben?

Ez a Sanghaji Együttműködési Szervezet, amelynek Oroszország, Kína, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán a tagja. A szervezet elsősorban a határviták elkerülése érdekében jött létre. Ezek a volt szovjet tagállamok mind határosak Kínával, és a két nagyhatalomnak eltérőek voltak az érdekei a térség felosztásában. Oroszországnak 1992-ben vissza kellett vonulnia saját határai mögé, de szerette volna a politikai, katonai befolyását valamelyest megtartani ebben a régióban. Számára ezt a célt szolgálta az említett nemzetközi szervezet létrehozása. Kínának pedig az volt az érdeke, hogy a gazdasági expanziójához új piacokat keressen. A kínai katonai gondolkodás rendkívül óvatos, nem olyan, mint az Egyesült Államoké, amely viszonylag könnyedén kezdeményez katonai műveletet a világ bármely pontján. Először Sanghaji ötökként jött létre a szervezet, aztán a további országok csatlakozásával alakult át Sanghaji Együttműködési Szervezetté. Ma már több ázsiai regionális hatalom, például Irán és India is megfigyelőként tagja a szervezetnek. Az ezredforduló után valóban tartani lehetett attól, hogy ez lesz az „anti-NATO”. Ténylegesen azt látni, hogy ennek a szervezetnek nincs erős katonai éle. Ezek az országok nem hoztak létre egységes katonai szervezetet. Üzbegisztán például rendszeresen kilép, majd visszalép. A közép- ázsiai országok egymással is rendkívül bizalmatlanok. Így nagyon kicsi az esélye, hogy valamikor hatékony katonai szervezetté alakuljon. Egy modern katonai szövetség nemcsak abból áll, hogy össze tudunk-e számolni tízezer tankot, ötszáz repülőt és pár tengeralattjárót, hanem hogy ezeket az eszközöket tudjuk-e közösen működtetni, megvan-e az ehhez szükséges kölcsönös bizalom?

biztonsag_politika_wagner_peter (Copy)

Fotó: Oleg Zabielin / Shutterstock.com

Egy magyar cég a türkmének megbízásából ezer kilométeres határvédelmi rendszert épít ki az afgán–türkmén határon. Ez rengeteg pénzbe kerül, és nyilvánvalóan a türkmén határvédelmi stratégia részeként valósul meg. Hogyan értelmezzük ezt a stratégiát?

A határok kérdése nagyon érzékeny pont Közép-Ázsiában, mert ezek az országok az 1920-as évekig nem léteztek. A cári birodalom elfoglalta ezeket a területeket, az itt található emirátusokat, kánságokat az ellenőrzése alá vonta. A bolsevik forradalom után az egész térség egységes szovjet igazgatás alá került, ahol csupán adminisztratív határok léteztek. Majd különböző ideológiai okokból úgy döntött a szovjet vezetés, hogy államokat hoz létre. A határok kijelölése etnikai, földrajzi vagy gazdasági szempontok szerint történt, de a határok csak papíron léteztek, még határőrség sem volt. A Szovjetunió megszűnésével azonban ezek a papíron létező nyomvonalak szuverén országok határaivá változtak. Ám még ez sem jelentett valódi határokat, mert erősebbnek bizonyultak a 70- 100 évre visszatekintő hagyományok. Gyakran egy közösség tagjai a határ két oldalán elhelyezkedve éltek együtt – háborítatlanul. Ennek a tradíciónak az afgánok vetettek véget azzal, hogy a világ legnagyobb ópiumtermelő országaként évente több ezer tonna ópiumot dobnak piacra. Ezt csempészútvonalakon keresztül teszik, így a térségben igazi jelentőséget nyertek a határok. A csempészútvonalak egy része Iránon és Törökországon át vezet, a másik része pedig az „Isztánokon” keresztül Oroszország felé irányul. Afganisztán türkmén, üzbég és tádzsik határai földrajzilag nagyon különbözőek. A tádzsik–afgán határ egy magas hegyvidéki, folyókkal átszőtt határ, ahol képtelenség járőrszolgálatot teljesíteni. Van néhány híd, ahol vesztegetéssel jutnak át a kamionok. Üzbegisztán egy szigorúbb, autoriter vezetésű ország, ahol komolyabb a határellenőrzés. A türkmén–afgán határ egy kősivatag, ahol a határellenőrzést a professzionális türkmén határőrség és hadsereg híján eddig lehetetlen volt megvalósítani. Ebben a térségben a védelmi rendszer legfontosabb célja manapság a tíz-húsz vagy akár ötven autóból álló, felfegyverzett kábítószer kereskedő konvojok feltartóztatása, valamint a NATO-erők és az afgán szabadcsapatok közötti konfliktusokból adódó határsértések megakadályozása.

Kapcsolódó cikkek