Fotó: Steve Mann/Shutterstock
Magyar táborvédelem afgán szigeten

Magyar táborvédelem afgán szigeten

Camp Pannonia 4500 kilométerre Magyarországtól az egyetlen olyan tábor Afganisztánban, amelyet magyarok üzemeltetnek. A tábor Baghlan tartomány fővárosában, a 150 ezer lakosú Pol-e Khomirban egy folyó szigetén van. A Magyar Honvédség Tartományi Újjáépítési Csoportja által üzemeltetett táborban mintegy 250×300 méteres területen tíz nemzet képviselői szolgálnak. A tábor volt parancsnokával, dr. Lippai Péter ezredessel Martin-Kovács Miklós beszélgetett. 

lippai_peterEzredes úr, az Afganisztánban szolgált katonák közül, akármilyen nemzet fiai vagy lányai, jónéhányan küzdöttek rémálmokkal. Ön álmodik Afganisztánról?

Szerencsére már egyre kevesebbet, de a hazatérés utáni hónapokban ez azért gyakran előfordult.

Dr. Lippai Péter – Fotó: Mándli Balázs

Mi az, ami rémálmaiban előjön?

Természetesen azok a szituációk, amikor úgynevezett véres incidenseknek voltunk az elszenvedői vagy tanúi, illetve azok a veszélyhelyzetek, amelyeket át kellett élnünk odakint.

A Baghlan folyó szigetén, lényegében egy várossal körülvéve Camp Pannónia az ön előadása szerint rendkívül bonyolult feladatot jelentett a parancsnok számára. Amikor felébredt reggel, mi ugrott be először?

Az első gondolatom az volt, hogy mindenki rendben van-e. Aztán beindult a nap, és egyszerre kellett lenni politikusnak, gazdasági szakembernek, katonának, pedagógusnak, esetenként pszichológusnak.

Megtudtuk öntől, hogy a technikai védelemnek hét különböző fő eleme volt. Mi volt az, amire elsősorban figyelni kellett?

oreg_afgan_haznal (Copy)

Fotó: Nate Derrick / Shutterstock.com

Voltak az alapok, amelyek a helyszínen adottak voltak. A sziget korábban családi művelés alatt lévő gazdasági terület volt, amelyet afgán szokás szerint vályogfallal vettek körül. Ezek a vályogfalak a nevük ellenére rendkívül jó fizikai védelemmel rendelkeznek. Az idő vasfoga azonban több helyen kikezdte a falakat, ezért meg kellett őket erősítenünk a NATO által széles körben alkalmazott úgynevezett Hesco-bástyákkal. Természetesen alkalmaztuk a fizikai bejutást nehezítő úgynevezett gyorstelepítésű drótakadályokat és telepítenünk kellett a biztonság olyan elemeit – őrtornyokat, technikai kamerarendszereket –, amelyek lehetővé tették azt, hogy a területet felügyeljük. Az alapokat ki lehetett egészíteni egy átfogóbb biztonsági rendszerrel, amelybe beletartozott a technikai adatszerzés, információgyűjtés a környező lakossággal fenntartott jó kapcsolatok révén vagy a területünkön működő ICEF és afgán nemzeti biztonsági erőkkel való együttműködés. Tőlük mind-mind olyan információkat kaphattunk, amelyek a biztonságunkat nagymértékben befolyásolhatták, és segítettek minket abban, hogy a védelmet igazítani tudjuk a gyorsan változó biztonsági helyzethez.

Amikor parancsnokként ott ült és a különböző mérések, megfigyelések, felderítések adatai ott voltak ön előtt, ugyanakkor tudta, hogy tulajdonképpen áttekinthetetlen ellenséges közegben van, akkor hogyan tudta meghozni a döntéseit?

Úgy gondolom, hogy sem én, sem az elődeim és utódaim mint Camp Pannonia parancsnokok nem tudtunk igazán jó döntéseket hozni. Próbáltuk a lehető legkevésbé rossz döntések közül a legkevésbé rosszat kiválasztani és az adott veszélyhelyzetnek megfelelően összpontosítani a rendelkezésre álló erőforrásokat.

afgan_ferfiak_katonak (Copy)

Fotó: Lizette Potgieter / Shutterstock.com

Hogy néz ki egy nap a Camp Pannoniában, hiszen egyrészt bármikor dörögnek a fegyverek, másrészt mégiscsak ott kell élni a mintegy 300 fős személyzetnek.

Igen, rendkívül nagy volt a kontraszt. A klasszikus értelemben vett arcvonalakról ugyan nem lehet beszélni úgy, mint a második világháborúban, de tény, hogy az ellenség által uralt terület légvonalban tőlünk mintegy 1000 méterre volt. Ezért előfordult, hogy miközben az adott hegyvonulat gerincén túl dörögtek a fegyverek vagy fenn a gerincen szóltak az afgán ágyuk, mi a táborban éppen grillpartit tartottunk, mert az embereink azt kérték. Hozzá kellett szoknunk ezekhez a viszonyokhoz, a mindennapi élet alakulása attól függött, hogy éppen milyen feladat előtt álltunk. A tervezett feladatok esetében természeten mindenki ellátta a szolgálatát, vagy például készült egy konvojra, netán éppen pihent, viszont ha váratlan feladat volt, akkor az előre begyakorolt drillek alapján mindenki automatikusan tudta a dolgát. Előfordult, hogy ez a készültség napokon át tartott, és így tudtuk kiküszöbölni az újonnan jelentkező veszélyhelyzeteket.

Ön említette, hogy az egyik legfontosabb biztonsági tényező az emberi kapcsolatok ápolása volt a környéken élőkkel, és itt egy-két egészen fura helyzet is adódott a kultúrák különbözősége miatt. Mondana egy-két példát erre?

A helyi kormányzó egy általam nagyon tisztelt öregúr volt, aki egyébként ott, Afganisztán északi régiójában a rangidős volt a többi tartományi kormányzó között. Ő fogalmazott úgy a missziónk végén, hogy a magyar kontingens annak köszönheti, hogy nem szenvedett el veszteségeket az egyébként legvérzivatarosabbnak tekinthető 2010-es évben, hogy tiszteltük a helyi lakosokat. Valóban a segítőkészség látszott rajtunk, és sikerült jó kapcsolatot tartani a helyi lakossággal. Ennek köszönhetően kaptunk tőlük olyan információkat, amikor mondjuk egy-egy távolabbi járásba terveztünk egy SIMIC, úgynevezett katonai-civil együttmű- ködési projektet, hogy ne induljunk el, mert ők megtudták, hogy útközben megtámadnak majd minket. Tehát jó előre figyelmeztettek arra, ha ilyen veszély volt. Természetesen mindenről ők sem tudhattak, tehát bőven érte támadás a konvojainkat vagy éppen a tábort, de ezekkel sikeresen megküzdöttünk.

afgan_ferfiak_korben (Copy)

Fotó: Lizette Potgieter / Shutterstock.com

 afgan_csaladi_gazdasag (Copy)

Fotó: Tracing Tea / Shutterstock.com

A technikai védelmet illetően manapság hihetnénk azt is, hogy egy-két drónnal végül is sok minden megoldható, hiszen azok a magasból leküldik az adatokat és aztán már rendben is van. Így van ez?

Nos fentről sem látható minden, főleg egy olyan helyzetben, ami úgynevezett aszimmetrikus helyzet, amelyben az ellenállók nem viselik nyíltan a fegyvereiket, nem viselnek megkülönböztető jelzéseket, egyszerű civil polgárnak látszanak, és csak akkor derül ki, hogy rossz a szándékuk, amikor mondjuk már felrobbantották magukat vagy elővették a fegyvert, amivel a támadást végre akarják hajtani. Azt is szem előtt kell tartani, hogy a drónok attól függően, hogy mekkorák, milyen képességekkel rendelkeznek. Ezek a szerkezetek nagyon érzékenyek a különböző időjárási viszonyokra, márpedig Afganisztánban az időjárás meglehetősen szélsőséges. Lehetnek porviharok, nagy esőzések, 50 fokos hőség, aztán nagyon hideg. Mindez a technikai eszközöket komolyan zavarhatja, tehát a drónok hasznosak, de nem elegendők.

Milyen egyéb eszközeik voltak a tábor védelmére?

Természetesen rendelkeztünk olyan korszerű elekrooptikai eszközökkel vagy olyan technikai információszerző eszközökkel, amelyek a legkorszerűbb technológiát képviselik, és az ezek által nyújtott információk nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a rendszer jól tudjon működni.

Visszatérve az emberi kapcsolatokra, a prezentációjában volt egy olyan kép, amikor egy katona kézen fogva sétál egy helyi hadúrral. Ez mondjuk valóban elég bizarrnak tűnik. Honnan tudja az ember, hogy mi az, amit meg kell tennie és mi az, ami sértésnek számít?

Minden katonánk, mielőtt Afganisztánba utazott, elég komoly, úgynevezett interkulturális képzésen esett át, ahol meg kellett ismerni az iszlám vallás szabályait, meg kellett ismerni az úgynevezett pastu szokások szabályait azért, hogy ne kövessünk el olyan hibákat, amelyeket az ember egyébként még a legnagyobb jóindulat mellett is elkövethet, netán úgy viselkedve, mint elefánt a porcelánboltban. Lehet például, hogy magyar viszonyok között egy-egy gesztus barátinak számít, de az ottani viszonyok között akár halálos sértést is jelenthet. Ezek ismerete nélkül nagyon kockázatos kimenni olyan feladatra, amely a mindennapi kontaktust megköveteli a felek között. Az említett séta kézen fogva az afgán helyi viszonyok között azt jelenti, hogy a két személy testvérként tekint egymásra. Nem úgy, mint mondjuk itt Magyarországon, ha két férfi kézen fogva sétál.

Említette, hogy van olyan dolog, amit mi baráti gesztusnak értékelünk, ott alkalmasint halálos sértésnek számít. Mond egy példát?

Vegyük például a kézhasználatot. Náluk a jobb kéz a tiszta, a bal kéz pedig a szennyezett. Ezért, ha valaki mondjuk a bal kézzel próbálja megérinteni a másikat, az már egyfajta sértésnek számít. Ugyanígy például a magyar viszonyok között a családtagok hogyléte utáni érdeklődés baráti gesztusnak számít, odakint sértés, főleg ha a család nőtagjairól van szó.


katonai_sziluett (Copy) 
Fotó: Sergei Aleshin / Shutterstock.com

A feladatok egyike volt, hogy a helyi afgán erők felkészítésében, képzésében részt vegyenek. A számokat illetően lehet tudni, hogy manapság már 300 ezren is fölül van a helyi kiképzett afgán erők létszáma, mégis úgy tűnik, hogy helyi konfliktusokban egy maroknyi ellenálló végül is elég jelentős afgán fegyveres erőket tud sakkban tartani, netán átmenetileg le is győzni. Mi jellemzi ezeket az erőket?

Az afgán biztonsági erők képzése akkor, amikor ott voltak a támogató ICEF erők, illetve az amerikai erők, akik önállóan is hajtottak végre műveleteket, nagyon magas szinten folyt. Ezt egyébként a NATO-szabályok szerint rendszeresen ellenőrizték. Ugyanakkor a katonák egyéni motivációját mi kívülállóként nem igazán tudjuk úgy befolyásolni, hogy annak tartós hatása legyen. Ha ők nem úgy szocializálódtak, hogy például az adott szónak ugyanolyan jelentősége legyen, mint a mi társadalmunkban, akkor bizony számolni kell azzal, hogy ha egy kiképzett afgán fegyveres kedvezőbb ajánlatot kap az ellenoldalon álló féltől, akkor esetleg átáll. Így nagyon nehéz harcolni ellenség ellen.

Ön katonatisztként doktori fokozatot szerzett. Miből doktorált?

Vezetéselméletből és hadtörténelemből.

Hadtörténelemből mi volt a területe?

A második világháború, tehát az úgynevezett konvencionális hadviselés. Ugyanakkor ezt ötvöztem a vezetéselméletnek egy újszerű nézetével, az úgynevezett küldetésorientált vezetéssel, és ennek az előnyeit, hátrányait kívántam bemutatni egy hadtörténelmi példán.

Végül is milyen következtetésekre jutott, vezetéselméletben mi az, ami a 21. században korszerű?

Az úgynevezett küldetésorientált vezetés, az, amikor az elöljáró alapvetően a célt határozza meg a beosztottjainak, akikről tudja, hiszen ő helyezte őket abba a pozícióba, hogy jól felkészültek, megbízhatóak, ezáltal van egy kölcsönös bizalom beosztott és elöljáró között. Az odavezető, a célhoz vezető utat éppen ezért az alárendeltnek van joga megválasztani, hiszen ő az, aki ismeri a helyi viszonyokat, és a rendelkező erőforrásokat ezeknek megfelelően tudja a legcélszerűbben alkalmazni.

Katonaként és Afganisztánt megjárt tapasztalt emberként, amikor látja a legújabb fejleményeket, tudva, hogy milyen csapatkivonások történtek az utóbbi időben, plusz egybevetve mindezt az utóbbi néhány évtizednek a végül is folyamatos konfliktushelyzetével, mit lát, Afganisztánban kirajzolódhat egy nyugodalmas életnek a keretrendszere?

Én akkor is azt láttam és most is úgy gondolom, hogy ezt magának az afgán népnek kell megoldania. Egységes afgán nemzetről ugyan nem beszélhetünk, de az ott élőknek kell megtalálni azt a közös hangot, ami a különböző törzsi és kisebbségi csoportok között a közös célt szolgálja. Nagyon fontos, hogy a józan ész vagy pedig továbbra is a kicsit középkort idéző értékrend lesz-e a meghatározó. Képesek lesznek-e túllépni azokon a sokszor ösztönös és meglehetősen elavult egyéni érdekeken, amelyek akadályozzák azt, hogy megtalálják a megbékélést egymással. Az úgynevezett „afgán megbékélési politika” sikere az, ami a jövőt jelentheti, ellenkező esetben visszasüllyednek a polgárháború szintjére.

vedelem

Fotó: Aekkaphob/Shutterstock.com

Kapcsolódó cikkek